1980-ban 9 éves „nagyfiúként” ismerkedtem meg a vívással. A több, mint fél évszázados egyesületünket a 44 év alatt csak a katonaság és a budapesti tanulmányaim miatt csaltam meg egy kicsit, de a vívást akkoriban sem hagytam abba. Nem tudom a módszertant, hogy minek köszönhető, de edzőink valami olyan varázslatot csináltak velünk annak idején, ami miatt a régi vívótársak 5-10 év kihagyás után ismét összetalálkozva pont onnét tudtuk folytatni a „beszélgetést”, ahol abbahagytuk. Számíthatunk egymásra bármiben. Tényleg olyan, mintha egy nagy család lennénk.

2019 óta ez a fantasztikus közösség kibővült. Mindannyiunk Bécibája, akinek egykoron a zalaegerszegi vívás elindulását is köszönhetjük, újabb ötlettel állt elő. Megteremtette a feltételt a Zalaegerszegi Kerekesszékes Vívóegylet létrejöttéhez is. Ellenállhatatlan hívására 5 éve vagyok egyik edzője ennek a szuper csapatnak. Egy olyan világba csöppentem, amit eddig testközelből nem ismertem. Nem gondoltam volna, hogy ilyen mély hatással lesznek rám sérült sporttársaim. Kifejezetten rosszul érzem magamat, ha valamilyen okból nem tudok részt venni az edzésen, így munkámból adódó rengeteg elfoglaltságom mellett is mindig próbálom megoldani, hogy ott legyek. Drukkolok, hogy kis csapatunk sokáig bírja a hétköznapok és a sport adta kihívásokat és a jó közösséget a sportsikerek még inkább összekovácsolják!