Különleges meglepetéssel készült idén Mikulás alkalmából néhány lelkes önkéntes, akik Mikulás-ruhát öltve látogatták meg a kerekesszékes vívócsapat edzését. A jókedvű ünnepi látogatás mögött azonban egy még meghatóbb cél állt: átadni Hodor Levente vívónknak azt a közös összefogással felújított, szépített EL – GO mopedet, amelyet a sportoló igényeihez és személyiségéhez igazítva alakítottak át.
A meglepetés tökéletesre sikerült. Levi semmit sem sejtett arról, hogy hónapok óta zajlik a háttérben a projekt: a jármű beszerzése, javítása, egyedivé tétele. Az önkéntesek együtt dolgoztak azon, hogy a moped ne csak praktikus, hanem számára igazán személyre szabott legyen – olyan, amilyen ő maga: egyedi, energikus és határozott.
A kezdeményezés szívből jött. Levi és a „Mikulások” között korábban szoros barátság és bajtársiasság alakult ki, hiszen a kerekesszékes vívó és az önkéntesek gyakran együtt szurkolnak a kosárlabda-mérkőzéseken. Az ott megélt közös élmények, az összetartás és a sport szeretete kötötte össze őket, és ebből a kötődésből nőtt ki az ötlet: tegyék könnyebbé Levi mindennapi közlekedését egy olyan járművel, amely segíti őt a mozgásban és növeli az önállóságát.
Amikor elérkezett a pillanat, és a piros ruhás Mikulások elővezették a csillogóra felújított ELGO mopedet, Levi arcán egyszerre jelent meg döbbenet, meghatottság és öröm. A csapattagok és az önkéntesek körében percekig tartott a taps és az ünneplés – a sportoló köszönete pedig mindent elmondott arról, mennyit jelent számára ez a gesztus.
A vívócsapat edzői és a jelenlévők egyöntetűen úgy fogalmaztak: ez a nap nemcsak egy ajándékról szólt, hanem arról az erőről, amely egy közösség összefogásából születik. A Mikulás-napi meglepetés nemcsak ünnepi hangulatot hozott az edzőterembe, hanem példát is adott arról, milyen szép dolgokra képesek az emberek, ha szívből segíteni szeretnének.
Az esemény további képei a képgalériában megtekinthetőek.
Az adományozók nevében Farkas László az alábbi szavakkal nyitotta meg az eseményt:
A kívánság
Ennek a fiúnak a története nem ma kezdődött.
Nem varázslattal, nem csodával, és nem is egy könnyű úttal.
Az ő története a küzdelemről szól.
Csendes, kitartó, makacs küzdelemről — azzal a fajta erővel, amit csak az ismer
igazán, aki nap mint nap szembenéz a saját határaival… és minden alkalommal
egy kicsit próbálja arrébb tolni őket.
A fiú nem mondja ki, milyen nehéz volt néha.
Nem panaszkodik.
Nem kér túl sokat a világtól.
Ő egyszerűen csak teszi, amit a bajnokok tesznek: feláll, amikor más már feladná.
Megpróbálja újra.
Aztán megint újra.
Így lett kerekesszékes vívó.
Úgy, hogy közben sokkal több akadályt kellett megugrania, mint amennyit bárki lát kívülről.
A páston azonban nem kerekesszékben ülő fiúként jelenik meg…hanem harcosként.
Olyan tekintettel, olyan akarattal, amely tiszteletet követel magának.
És miközben mindenki a pengéjét figyeli, csak kevesen veszik észre azt a
valamit, ami igazán különlegessé teszi őt: a csöndes, mégis elsöprő erejű kitartást, ami minden mozdulat mögött ott ég.
Ő azonban mindent úgy fogad, ahogy jön.
Nem hiszi, hogy különleges.
Nem számít csodákra.
Nem számít segítségre.
Nem számít ajándékokra.
De volt egy dolog… egy apró, senkinek el nem mondott titok, amit csak az
éjszaka tudott róla.
Egy csendes estén, amikor a világ már aludt, a fiú felnézett a csillagokra, és
halkan suttogott valamit, olyan halkan, hogy talán csak a szél érthette:– Bárcsak könnyebben mehetnék tovább… bárcsak elérhetném mindazt, amit már látok magam előtt…
És a szél – ami ritkán áll meg bárhol – most megállt.
Mert tudta: aki így kér, annak meg kell hallgatnia a kívánságát.
A mai napnak más súlya van a szürke hétköznapokhoz képest.
Mert a fiú tényleg nem tudja, mi vár rá.
Nem is sejti.
Ő ma ugyanúgy jött edzésre, mint bármelyik másik nap: mosolyogva, csendesen, alázattal.
És közben fogalma sincs róla, hogy a háttérben hetek, hónapok óta valami
készül… valami, amit köré szőttek azok, akik igazán szeretik. A szülei, csapattársai, barátai.
A fiú nem tudja, hogy minden tekintet ma egy kicsit tovább rajta időzik.
Nem veszi észre, hogy a mosolyok mögött izgalom bujkál.
Nem hallja azt a visszafojtott lélegzetet, azt a csendes várakozást, amely
körülveszi őt.
Ő csak ül, hallgat, figyel — ahogy szokott…
Senki sem mondta el neki, mi készül.
Senki sem súgta meg neki, hogy ez a nap más lesz, mint a többi.
Senki sem jelezte előre, hogy most nem ő lesz az, aki küzd.
A levegőben érezni lehet a feszültséget.
A visszafojtott érzelmeket.
A szemekben megbújó könnyeket, amelyek még nem csordultak ki, de már ott
vannak — készen, hogy kitörjenek.
A fiú arcán először értetlenség.
Aztán döbbenet.
Nem tud megszólalni.
Nem tud kérdezni.
És abban a nézésben benne van minden:
a fáradtság, amit soha nem mutatott ki,
az erő, amivel minden akadályt átlépett,
a remény, amelyet magában hordott,
és az a felismerés, hogy most valami visszakap ettől a világtól.
De mit is jelent mindez?
Azt jelenti, hogy előtt most megnyílik a világ.
Azt jelenti, hogy ezután könnyebben eljuthat oda, ahová mindig vágyott:
edzésekre, versenyekre, pástra, emberek közé, kosármeccsekre.
Azt jelenti, hogy nem lesz többé olyan távolság, amelyet ne tudna legyőzni.
És amikor a fiú végül meglátja…
mintha egy pillanatra minden fényesebb lenne körülötte.
Mintha a levegő is fellélegezne.
Mintha az egész terem egyszerre mondaná:
„Megérdemled.”
És talán ebben a pillanatban érzi meg először a szabadság ízét, amely eddig csak
álom volt.
Valami megindul benne.
Valami elsimul.
Valami kinyílik.
És ahogy felnéz, a tekintetében ott van a mondat, amit nem tud kimondani:
„Köszönöm.
