Az elmúlt évek hagyományait folytatva immáron harmadszor került megrendezésre a zalaegerszegi Kerekesszékes Esély kupa.
Hodor Levente barátunk meghívását természetesen most sem lehetett visszautasítani, így a szombat délelőttöt a pást mellett töltöttük.
Tudomásul kell venni, hogy ma Magyarországon a vívás nem éppen az a sportág, ami a legnagyobb érdeklődésre tart számot, ellentétben például Olaszországgal. Az átlagembernek jó esetben Szilágyi Áron jut az eszébe, ha meghallja a vívás szót. Pedig ez az a sportág, amiben a legtöbb aranyérmet szereztük az olimpiák történetében (nem az úszás). A legtöbb, hét olimpiai aranyérmet pedig Gerevich Aladár vívó nyerte, aki egymás után hat nyári olimpián is részt vett, 1932 és 1960 között.
A kerekesszékes vívás pedig valóban az a parasportág, amit tényleg csak egy nagyon szűk réteg követ figyelemmel. Ezeket a versenyeket szerény médiaérdeklődés övezi, itt nem találkozol zsúfolt lelátókkal, őrjöngő szurkolókkal. Itt valami másnak van varázsa.
Ez a valami pedig a motiváció. A meccsek közti szünetben beszélgettem néhány vívóval, főleg a fiatalabb korosztályból. Ők egyértelműen a motivációt jelölték meg, mint elsődleges hajtóerőt.
A mozgássérült sportolók számára a versenyzés nem csak a győzelemről szól, hanem egyfajta önmegvalósítást is jelent. Nagyszerű lehetőség az önbizalom növelésére, az „Esély” kupa például egy ilyen célt is szolgál. Lehetőséget ad arra, hogy a sportoló megpróbálja átlépni a testi korlátait, és felfedezze azokat a fizikai képességeket, amelyekre esetleg a sport nélkül nem lenne képes.
A paravívóknak rengeteg kihívással kell megküzdeniük. Ebbe beletartoznak a megfelelő kerekesszékek, protézisek, sporteszközök beszerzése, valamint nem könnyű edzői támogatást szerezni, de akár egy edzésre való eljutás is nehézségbe ütközhet.
A küzdelem azonban a páston nem ér véget. Ezek az emberek napi szinten szembesülnek azokkal az akadályokkal–akár a közlekedés, vagy éppen a társadalmi elvárások–, amelyek nem mindig segítik őket abban, hogy teljes értékű életet tudjanak élni.
Úgy gondolom, a társadalmunk nem értékeli eléggé ezeknek a sportolóknak a teljesítményét. Sok embernek csak a „segítség” szó jut eszébe, ha meghallja azt a szót, hogy mozgássérült. A valóságban azonban ezek a versenyek egyáltalán nem a sajnálatról szólnak, hanem kőkemény csörtékről. Azt se felejtsük el, hogy a versenyzés és a sportolás egyfajta rehabilitáció is, és biztosítja azt a közösségi élményt, ami egy egészséges sportoló számára természetes dolog. Jó lenne egy olyan világ felé haladni, ahol minden ilyen embertársunk számára elérhető lenne a sportolás, és a társadalom is nyitottabb lenne ennek a befogadására.
Ideértem többek között a szélesebb médiaérdeklődést, de akár a támogató cégek komolyabb megjelenését is.
Köszönjük a Zalaegerszegi Vívó Egyletnek ezt a szombati napot, akárcsak tavaly, az idén is nagy élmény volt, nemcsak a sportolóknak, de nekünk, nézőknek is.
Farkas László